Senki sem születik futárnak. Aki viszont kipróbálja magát ezen a területen, az vagy még a próbaidő alatt lekopik, vagy tartósan megmarad. Ebben a posztban #azenkedvencfutarom oldal “főhősei” mesélik el. Hogy lett belőlük futár.
Dénes története
Nem mondom, hogy már kisgyerekként is futár akartam lenni, persze lelkesen tologattam a kisautókat, de csomag (akkor) még nem volt bennük.
Mindig is érdekeltek a műszaki dolgok, logikus volt, hogy a gimi után műszaki főiskolára menjek. Utána dolgoztam gyárban, tervezőirodában, a rendszerváltás után próbálkoztam vállalkozással is, de egyik sem volt az igazi.
Egy hirdetésben láttam meg, hogy “kiscsomagszállító cég futárt keres”. Jelentkeztem, beváltunk egymásnak, és már 8 éve itt vagyok.
Korábbi munkáimban mindig az önállóság hiánya zavart. Túl sok ember szólt bele, hogy mit csinálok. Most felveszem a depóban a csomagokat, megkapom az aznapi túrám útvonalát és megyek. Jó érzés, hogy sok címzett ismer már, örömmel fogadnak, számukra én jelentem a DPD-t. Szívesen válaszolok a kérdéseikre, de mivel ezek többsége ismétlődő, itt is megírom a válaszokat. Lesz-e újabb 8 év? Ha rajtam múlik, akkor igen!
Petra meséli
Gyerekkoromban rengetegszer hallottam, hogy a nők (pláne a szőke nők) nem olyan jó sofőrök, mint a férfiak. Én imádok vezetni, és nem szeretem az általánosítást, ezért is jelentkeztem másfél éve a DPD-hez futárnak. Először is, hogy bebizonyítsam, mi, nők is tudunk jól vezetni, másodszor pedig: hogy mi is ugyanolyan jók – ha nem jobbak – vagyunk ebben a “férfias” munkakörben.
Persze, valószínűleg nem innen fogok nyugdíjba menni, egy hirtelen jött ötlet miatt jelentkeztem a DPD-hez, de nem bántam meg. Imádom a munkám, élvezem, hogy egész nap úton vagyok, és hogy folyton kell menni valahova. De a legfontosabb mégiscsak az, hogy várnak az emberek és örülnek nekem – na jó, igazából a csomagnak örülnek, nem nekem, de akkor is jó ennyi mosolygó embert látni napközben. Ezért is próbálom mindig megoldani azt, hogy a címzett akkor is megkapja a csomagot, ha épp el kellett mennie valahova és nincs otthon, vagy közbejött egy videós meeting… Sok ilyen érdekes helyzetet kellett megoldanom, de a kreativitás eddig még nem hagyott cserben. Nekem az a legfontosabb, hogy a csomag minél hamarabb célba érjen.
Dopi sztorija
Nem tagadom, nem voltam az iskolában éltanuló. Azért persze az érettségiig eljutottam, de tovább már nem tanultam. Dolgoztam pár helyen, az építőiparban, autójavítóban és egyéb helyeken. (Bár egyesek ezt terjesztik rólam, de kidobóember soha nem voltam, szórakozóhelyeken vendégként is csak ritkán fordulok meg.)
Az egyik spanom szólt, hogy futárt keresnek, sokat kell vezetni – gondoltam, ez nekem való. Bírom, hogy egy jól szervezett cégnél dolgozom, viszont mégis elég nagy a szabadságom.
Egy videóban láttam, hogy a csávó nagymamája morog amiatt hogy az egy gyorsbüfében kávét főz. A srác viszont úgy gondolja, hogy a lényeg nem a kávéfőzés, hanem hogy emberekkel foglalkozik. Valahogy így vagyok ezzel én is. Továbbra bírom a vezetést (mármint az autóét), de nagyon jó az emberekkel foglalkozni. Mindig rohanásban vagyok, hiszen a következő címzetthez is időre megyek, de mindig van idő egy villámbeszélgetésre. Számomra nem arctalanok a címzettek.
